Erane K. Bront – Carnory

Színezd ki az életem

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Carnory nevű kislány. Ez a kislány a világon mindennél jobban szeretett volna zenész lenni.

Kiskora óta imádta a zenét, szeretett énekelni és gitározni. A falujukban volt egy zenész, aki nagy hírnévre tett szert a közeli falvakban. Sok helyre hívták muzsikálni esküvőkre, a tehetősebbek születésnapokra és temetésekre is. Amikor csak ideje engedte szívesen tanítgatta a kis Carnory-t, mert nagyon megszerrette a kislányt, aki reggelente énekelve ment a közeli boltba. 

Egyik télen rettenetes hideg és hózápor söpört végig a falun. Az öregek azt mondták nem volt már legalább 50 éve ilyen telük. Ezen a télen Carnory és testvérei egytől egyig megbetegedtek. A szülök nem tudták mi tévők legyenek, nem volt pénzük orvost hívni és gyógyszerekre se igazán tellett. A gyerekeket otthon kezelték és azok szépen lassan meg is gyógyultak kivéve a kislányt. A betegség lassan vonult vissza, Carnory hallása azonban örökre megromlott. A betegség egy kis darabot magával vitt a lányból, de életben maradt és a szülei nagyon örültek ennek. 

Carnory már nem hallotta a csicsergő madarak énekét vagy közeli patak csobogását.  Nem hallotta a muzsika hangját, a gitárt amit apró ujjaival pengetett és a saját énekét sem. A betegség tönkretette az életét. Hiába élte túl a betegséget, nem tudott neki örülni. Felhagyott az énekléssel és a zenetanulással. Korábban is nehezére esett a barátkozás, de ezek után még inkább bezárkózott. Az a kevés gyerek akit a barátjának hitt, azok is elkezdték gúnyolni. Kinevették a háta mögött mivel nem hallotta mit beszélnek róla. Ezek után minden bizalma elszállt az emberek felé és többet nem kereste azok társaságát. 

Felnőtt korára megtalálta a szerelem és férjhez ment. Munkát vállalt a közeli mosodában és férjével együtt élték a szürke hétköznapokat. Carnory élete azonban szürke maradt, mint a fekete-fehér rajzok, amik arra várnak, hogy a gyerekek kiszínezzék. Hiányzott életéből az alkotás, az öröm, hogy valamit tudjon adni másoknak, amitől az élet színesebbé válik. A vágy, hogy színeket hozzon az életébe és a körülötte élő gyerekekébe és felnőttekébe sosem múlt el, azóta sem, hogy bizalma oda lett bennünk. Hitt benne, ha az emberek élete vidámabb lenne, akkor kevésbé lennének ennyire gonoszak egymással. 

Egyik nap egy egy hatalmas madár repült el a feje felett és annak egy gyönyörű szép farktolla hullott a lába elé. Carnory felvette, forgattgatta a kezében és hazavitte. Különös érzés fogta el mikor a kezébe vette a tollat, melegség járta át a szívét. Fogta, kihegyezte a végét majd az asztalhoz ült egy gyertyával. Papírt és tintát vett elő majd belemártotta a színes tollat a tintába és leírta az első szót. 

A toll hegye megállás nélkül sercegett a papíron, órákon keresztül írt, még akkor se hagyta abba mikor a férje aludni hívta. Éjszakába nyúlóan írta a felette elrepülő madár történetét, a madáré,  aki szabad akart lenni és a lányét, aki a madarat fogságba zárta, hogy újból muzsikát halljon. A történettel reggelre elkészült. A fiókból kifogyott az összes papír és a tinta is megcsappant. A harminc oldalas történetet egybe kötötte, majd feladta a közeli nyomdának egy kis pénzzel és egy levéllel egybekötve. 

Hetek teltek el és ő minden este csak írt és írt. Férje nem próbálta meg lebeszélni, mert örült, hogy a felesége végre boldog és látja őt nevetni. Carnory megtelt élettel de az emberek felé még mindig nem tudott nyitni. Magányos volt, nem volt kivel megbeszélni a problémáit, az összes érzését és gondolatát magába zárta, egyedül a papír és a toll volt, akinek meg tudott nyílni. 

Két hónap elteltével érkezett egy levél a nyomdától, melyben értesítették, hogy a története nagyon tetszett nekik, ezért külön kis füzet formájában szeretnék megjelentetni. Továbbá szeretnék ha heti rendszerességgel küldene nekik hasonló történeteket. Az általa adott pénzt visszaküldték és még egy utalványt is kapott a történetért cserébe. A levél mellé pedig egy szerződést is mellékeltek.  Carnory nem hitt a szemének, örömmel mutatta meg férjének a kapott hírt, aki rendkívül büszke volt feleségére.

A hónapok gyorsan teltek, a nyár őszbe, az ősz télbe fordult. Egyre több levelet kapott olvasóktól, akik a levélben kifejtették a történettel kapcsoaltos véleményüket, biztosították arról, hogy nagyon tetszenek nekik és alig várják a következőt. 

A nyomda felkérte egy könyv megírására is így Carnory élete nem állt másból mint reggel elmenni a mosodába, délután a háztartást vezetni este pedig írni. Írt és írt. Még mindig ugyan azt a színes tollat használta, amit a madártól kapott, bár lett volna pénze újakra, szebbnél szebbekre, de ő mégis maradt ennél, mert akárhányszor vette a kezébe még mindig ugyanaz a jóleső meleg érzés járta át és a korábbi fáradtsága egy szempillantás alatt elmúlt. 

Tavaszra készen is lett a könyvvel és személyesen vitte be a városi nyomdába. Nagyon izgult, kezei remegtek az idegességtől, alig tudta megtartani a papírköteget. Nem szeretett emberekkel beszélni, hiszen nem hallotta sem saját magát, se a másik félt. Egyedül férje jelenlétében beszélt, de ott is ritkán. A nyomda vezetőjével való találkozás után teljesen megkönnyebbült, a férfi készséges volt, és könnyedén megértette a problémáját így írásban folytatták a beszélgetést. 

A könyv nyár elején jelent meg és hatalmas siker fogadta. A lelkes olvasóktól naponta kapta a leveleket és alig győzött mindegyikre válaszolni. Látszólag minden rendben volt és boldog volt, de férjével gondjaik adóttak, és a mosoda is bezárt, így munka nélkül maradt. Nem volt egy barátnője sem, akivel beszélni tudott volna róla és a férjének sem mert a saját problémájáról, aggodalmairól, félelmeiről beszélni, hiszen neki is megvolt a saját baja. 

Egyik ilyen napon, mikor szomorúan üldögélt a bolthoz közeli padon egy lány lépett oda mellé, aki az ő könyvét tartotta a kezében. A lány látta, hogy a könyv hátulján lévő portré és a mellette ülő nő arcra egy és ugyanaz. Fellelkesülve kérdezte a nőt, hogy ő írta-e a könyvet és alá írná-e neki. Carnory nem válaszolt csak szomorúan bólintott. Ekkor tudatosult benne igazán, hogy sohasem fog tudni beszélgetni az olvasóival. Eddig nem zavarta, hiszen csak levelekben találkozott velük, de személyesen eggyel sem. A falujuk kicsi volt, itt nem igazán olvasott senki sem könyveket. 

Bánat ült a szívére, pont olyan mint mikor kislányként rádöbbent, hogy nem zenélhet többé. 

A mellette ülő lány megkérdezte mi baja van, hogy ennyire elszomorodott de Carnory csak nemlegesen ingatta a fejét. Ekkor a lány egy papírt és egy tollat vett elő a táskájából és arra kérte a nőt, akkor írja le neki, pont úgy mint ahogy egy történetet mesélne el. Carnory írni kezdett, minden félelmét, minden bánatát leírta a papírra és közben záporoztak a könnyei, mellyel a papírt is teljesen átáztatta. A lány türelmesen ült mellette a padon és közben az ő könyvét olvasta.

Amikor elkészült látta, hogy a lány teljesen belemerült az olvasásba és arcára mosoly ült ki. Átnyújtotta a lapokat neki. A lány elolvasta azokat majd felnézett rá, mosoly ült ki az arcára, és ő is írni kezdett. Elmesélte, hogy nem rég halt meg az anyukája és emiatt nagyon szomorú volt. Leírta azt is, hogyan látta meg a könyvét egy kirakatban és hogy olvasta ki egy éjszaka alatt az egészet. Leírta a címét és felajánlotta, hogy nagyon szívesen levelezne vele, ha ő is benne lenne. 

Mire Carnory felnézett az olvasásból már nem volt mellette a lány, csak a könyv amit a kezében tartott korábban, kinyitva hevert a padon és a következő szavak álltak benne. 

Az én életemet kiszínezted.