Kaszások kora-trilógia első része
Ezúton is szeretném megköszönni Aurora Lewis Turnernek, hogy a figyelmembe ajánlotta a Kaszások kora című sorozatot, amelynek első részéről, a Kaszás-ról hoztam néhány ajánló sort.

Ezúton is szeretném megköszönni Aurora Lewis Turnernek, hogy a figyelmembe ajánlotta a Kaszások kora című sorozatot, amelynek első részéről, a Kaszás-ról hoztam néhány ajánló sort.

Az előző részben főként arról beszéltem, mi lehet az oka, hogy egyes régi sorozatokhoz vissza-visszatérünk, és hogy miért nézünk szívesebben régebbi sorozatokat. Ebben a részben szintén a komfort sorozatokról lesz szó. 😊

Nem tudom, ki hogy van vele, de én azt vettem észre az utóbbi években magamon, hogy egyre többször nyúlok vissza régi sorozatokhoz. Persze mellette nézek újakat is, és találtam is sok olyat, ami tetszik, de mégis vissza-visszatérek a régi, bevált sorozatokhoz. (Megjegyzem, én most 33 éves vagyok, tehát ami nekem régi lehet, valakinek már a kőkorszak, és fordítva, hiszen minden korosztálynak megvannak a saját maga régi sorozatai, de itt most elsősorban az én kedvenceimről lesz szó.)
Mire a végére értem a cikknek, kiderült számomra, hogy ez egy egész cikksorozat lesz, hiszen itt most tényleg inkább a régi sorozatokat szeretném kiemelni, de vannak új komfortsorozataim is, és akkor még a filmek és könyvek sehol nincsenek.
Miért is térünk vissza egy-egy régi filmhez vagy sorozathoz többször is?
Ennek számos oka lehet. Igyekeztem néhány pontba szedni, hogy szerintem miért lehet. És annak mindkét oldalát, tehát pro és kontra is megvizsgálni.

Hosszú útja van ennek a novellának, mert az első betűket még valamikor 2021-ben írtam le. Számos változata született, volt, hogy évekig nem nyúltam hozzá, aztán ismét elővettem, pont úgy, mint ahogy az ember a terápiába járás során feldolgoz egy-egy témát. A történet megérett arra, hogy közzé tegyem, és azt hiszem, én is.
Részlet a novellában szereplő egyik versből:

Olvasás előtt szeretném felhívni arra mindenki figyelmét, hogy a novella érzékeny témát dolgoz fel, mint amilyen a családon belüli erőszak és a bántalmazás. Csak 18 éven felülieknek, és erős idegzetű olvasóknak ajánlott!
A teljes történetet itt találod!
Mondhatnám, hogy megvett, de mégse!
A történet kicsit nehezen indult be számomra — okozhatta ezt részben a hosszabb, leíró mondatok és sok, számomra ismeretlen kifejezés, amely az adott kultúrkörhöz tartozott. Orisha világa viszont nagyon megtetszett, és ez végül átsegített azon, hogy folytassam a történetet. Miután a szereplőink útra kelnek, a sztori egyre izgalmasabbá válik és olvastatja magát.

Megölték az anyámat.
Elvették a mágiánkat.
El akartak temetni bennünket.
Itt az ideje a felkelésnek.
Zélie Adebola még emlékszik arra az időre, amikor Orisa földje zsongott a mágiától. Égetők gyújtottak tüzet, Árasztók terelték a vizet, és Zélie anyja, aki Arató volt, a lelkeket idézte.
Ám minden megváltozott azon az éjszakán, amikor eltűnt a varázslat. Saran király hatalomvágyból megölette a mágusokat, megfosztva Zélie-t az anyjától és a népét a reménytől.
A mágusok sötét bőrű, fehér hajú leszármazottait azóta is könyörtelenül elnyomják, de most lett okuk a reményre. Hála a király lányától, Amaritól megtudott titoknak, Zélie kap egy esélyt, hogy visszahozza Orisába a varázslatot, és felélessze a mágusok új nemzedékét. Ám tervének
megvalósításában útját állja a kegyetlen trónörökös, Inan herceg, aki mindenáron be akarja fejezni, amit az apja elkezdett, és örökre el akarja tüntetni a mágiát.
Zélie, bátyja, Tzain és Amari együtt menekülnek Orisa félelmetes vidékein. Ám a legnagyobb veszélyt nem Inan vagy a zord vadon jelenti, hanem maga Zélie, akinek nehéz megtanulnia, miként fegyelmezze az erejét – és egyre erősebb vonzalmát egy ellenség iránt.
Elsőre lehet furcsán hangzik a bejegyzés címe, de mindjárt elmondom, hogyan hoztam ezeket össze.
Az elmúlt napokban belefutottam egy hölgy videójába, sajnos már visszakeresni nem tudtam, de nagyon szimpatikus lett. Nem emlékszem, minek kapcsán jutott ide, végül is arról beszélt, hogy a mai tizenévesek sokszor nem is tudják, mi az a menstruáció, vagy hogy ez mivel jár. Egyszerűen nem beszélnek róla a nők, az anyák a saját lányaiknak. Ez régen is így volt sok helyen, de gondolná az ember, hogy ma már azért nyíltabban merünk beszélni – és mégsem.


Közelednek már régi “barátaim”
Mindjárt elérik legbelsőbb határaim
Félelem, Fájdalom kéz a kézben lépkednek
Mögöttük az Üresség, már csak így érkeznek
A sötétből intenek csontos kezeikkel felém
Még egy lélegzet s megérkeznek elém
Egyszerre vájják fekete körmüket belém
Ezzel elvéve mindazt, mi csak az enyém

Egy pillanat, s fagy ül a légben.
Félbeszakad minden.
A szó elakad,
s a padlón sorra koppanak
a szilánkokra tört hangok.
Az idő kifeszül, mint fagyott víztükör.
Elhallgat minden.
Hideg falak fojtogatnak,
semmi nem mozdul,
csak a hiány rezdül.
A szoba megtelik hangtalan zajjal.
Némán állunk.
Valami szétszakadt,
s a lélegzeted is
idegen benned.
Csak egy pillanat, és máris beléd költözött.
Csontig ér, nem ereszt.

Ott leszek
Nem kérdezek, nem szólok,
S nem ígérek semmit.
Csak várok csendben,
Amíg némán kérsz.