Elena Honoria – A Varázslónő
A Varázslónő története egyszerre volt izgalmas, rejtélyes és telis tele érzelmekkel.
Elenától korábban a Cukorfalat című novellát olvastam el. A történet nagyon tetszett de ott nekem hiányérzetem maradt. A történetet jobban el tudtam volna képzelni ha hosszabban van kifejtve, terjedelmesebben van kibontotva. Nagyon örültem neki, hogy végre egy regényt olvashatok tőle, és nem is kellett csalódnom. Szerintem sokat fejlődött az írónő 🙂
A hatalom nem minden, a hatalommal játszani nem szabad.
Amikor Azoriában egy mágus olyan erőkkel játszik, ami meghaladja képességeit, nem várt folyamatokat indít el, ami nem csak az ő életére lesz hatással. Bár mindent megtesz, hogy a hibát helyrehozza, kénytelen felkeresni az emberek szerelmét őrző Varázslónőt.
A Varázslónő eleinte dühös a Mágusra, ám idővel a férfi közelsége olyan érzéseket kelt életre benne, amire nincs felkészülve, és esküjét figyelmen kívül hagyva, megszegi világuk szabályát. Ezzel végzetes hibát követ el.
A mindenség ura megbünteti őket.
Az emberi világba való száműzetés ideje alatt csak egyikük lehet tisztában azzal, honnan jöttek, kik is ők valójában, és így kell megoldást találniuk arra, hogy büntetésük alól felszabaduljanak.
Az eseményeket végig a szerelem mozgatja, még ha a szereplők sokszor ennek nincsenek is tudatában.
A regény főszereplője a legmélyebb érzelmeket éli át, és sokszor érzi úgy, hogy számára mindennek vége, nincs értelme tovább küzdenie a célért.
Ez a szívbemarkoló történet feltárja, milyen erőket mozgat meg két lélek szerelme, és mire lehetünk képesek a másikért.
Kiadó: Smaragdk Kiadó
Nálam: 5/5
A regény első felében megismerkedünk a Varázslónő gyermekkorával, feladataival és pluszban kapunk egy két oldal erejéig romantikus történeteket amolyan novella a regényen belül. Ez a vonal nekem kimondottan tetszett, ha egész végig ezen a vonalon haladtunk volna se bánom. Aztán jön egy két váratlan fordulat és csavar és a regény teljesen megváltozik.
Egy dologtól féltem, az emlékezet kieséses résznél aggódtam, mert pont előzőleg olvastam el Colleen Hoover Never never című regényét, ahol ugye a főhősök felkelnek és nem emlékeznek semmire. Kellemesen csalódtam hogy Elena igencsak egyedi módon oldotta ezt meg.
A regény második felében nagyon megkedveltem a Varázslónő emberi oldalát.
A pékséges hölgyet, Estellet imádtam. Ez egy nagyon szívszorító vonal volt a történetben, mégis annyira emberi. Bárcsak többen lennénk mi is Estellek. Remek volt.
Bevallom amennyire kedveltem a Mágust az elején a végére hiába derült mindenre fény valahogy nem sikerült a szimpátiát visszanyernie. A Mester karakterével szintén így jártam bár az ő nézőpontjátl sikerült megértenem. Ő egy nagyon érdekes figura lett.
Nem erre számítottam a regény végére. Talán arra amire a Mágus is mégis azt kell mondjam a Varázslónő nagy utat járt be, sok mindent megélt és megfejlődött. Az utolsó mondatai gondolatai igazán szívbemarkolóak lettek. Nekem így lett kerek a történet.
Összességében nálam 5/5 nagyon tetszett a történet.
Akik szeretik az érzelmes regényeket azoknak nagyon ajánlom. Igazán szép történetet fognak kapni Elenától A Varázslónő által.
Kedvenc részek:
„Mintha a Varázslónő megérezte volna vívódását, egy pillanatra elengedte és a mellettük elterülő álomszép rózsabokorhoz lépett.
– Kedves Mágus, nézd ezeket a pillangókat – mutatott a sok színes lepkére, akik vidáman röpködtek a bokor körül –, elhozták végre a tavaszt, a legcsodálatosabb évszakot, amit szeretek. Ilyenkor újjászületek, újra feltöltődöm energiával, minden porcikámban pezseg az életet…”
„A varázslat termébe lépve különös érzések kerítették hatalmukba, hirtelen nyugalom töltötte el. A gondolatai kitisztultak, félelme az általuk okozott baj miatt egy csapásra elillant. Csak a cél lebegett előtte, megoldást találni a félresikerült kötelékre. Ahogy lassan követte a Varázslónőt, ámulattal nézett körül, nem tudott betelni a látvánnyal. Kellemes félhomály uralkodott a helyiségben, csupán a falak szolgáltattak némi világítást a teremben. A halványrózsaszín fény szinte kábulatba ejtette. ”
„Szíve azonban egyre többször visszahúzta az ősi erdőbe. A Sigune-nal töltött vidám percek és a csodálatos varázslatok egyre jobban hiányoztak neki. A tündék között találta meg igazi önmagát. Csillapíthatatlan tudásvágy gyötörte, határtalan boldogság töltötte el mindig, amikor valami újat tanult. Egy idő után rokonai aggódni kezdtek. Érezték, hamarosan elfogynak a varázsigék és a hozzájuk köthető minden tudás, ami kódexeikben fellelhetők. Eddig ez még senkivel sem fordult elő a közösségükben.”
falakmögött