Boleyn Anna

Jacob izgatottan ébredt fel ezen az esős őszi reggelen. Az éjszaka alig aludt pár óránál többet. Rettenetesen izgult a mai nap miatt, ugyanis ma kezd a Londoni Tower-ben mint az őrség tagja. Este pedig életében először részt fog venni a kulcsok ceremóniáján, mint őr. 

Az ifjú őr a maga harminc évével rajongott a történelemért,így a történelem egy jelentős darabjáért is,a Tower-ért. Számtalanszor vett már részt a ceremónián, mint nézelődő, de ma elérkezett az ő napja. 

A nap lassan és eseménytelenül telt el szerencsére, mert az idegei már így is pattanásig feszültek. Délután kiválasztották arra a megtisztelő szerepre, hogy ő lesz az, akinek a Yeoman Warder-ek vezetője át fogja adni a lámpást, majd együtt sorra bezárják a Tower külső kapuit. 

Közeledett a 10 óra, így már Tower of London Guard-ból alakult katonai egység tagjai felsorakoztak a Traitor’s Gate-nél (Árulók kapujánál). A kulcsok ceremóniája már közel 700 éve minden egyes nap megrendezésre került, egy-két napot leszámítva a háborúk során. 

Jacob az órájára nézett de csak megszokásból, mert a biológiai órája már réges rég jelezte, hogy 9 óra 53 van és ebben a pillanatban megnyikordult a Byward Tower kapuja és kilépett rajta a Yeoman Warder-ek vezetője. A Water Lane-en végig haladva feléjük lépdelt, majd átadta neki a lámpást. A ceremónia rendben zajlott, bár Jacob gyomra dió méretűre szűkült össze az izgalomtól. Annyira félt attól, hogy kiejti a lámpást a kezéből, vagy valamit elront és teljesen leégeti magát. Annak az egynek azonban nagyon örült, hogy a mai napon legalább turistákat nem engedtek be látogatóba. 

Visszafelé haladva a szokásos párbeszéd után, amikor a Yeoman Warder-ek vezetője a Bloody Tower boltíve alatt állt már, elhangzott az őrség által mondott utolsó “amen”. Már csak vissza kellett vinnie a Warder.nek a kulcsokat pontban tíz órakor a Queen’s House-ba. A takarodó kürtök megszólalásával egyidejűleg egy áttetsző női alak jelent meg az udvaron, hosszú szürke damaszt ruhában, nem is olyan messze tőlük. 

Halk pusmogás hallatszódott az őrök felől. Jacob hallotta, ahogy páran arról beszélnek, hogy ez egy szellem, volt aki konkrétan meg is nevezte, hogy ez Boleyn Anna szelleme. 

A női alak egyenesen feléjük tartott, kecsesen suhant a zöld pázsiton, de egyik őr sem mozdult vagy tett bármit is. Jacob körbe pillantott de ő sem tudott mozdulni, a teste teljesen megmerevedett. Látta, ahogy az őrökön eluralkodik a pánik, ahogy a nő egyre közelebb ér hozzájuk. Jacob most már tisztán látta a női alak arcát és valóban Boleyn Anna szelleme jelent meg nekik. Tökéletes királynéhoz illő testtartással haladt el a mozdulni képtelen őrök mellett, akiknek szemében rettegés ült. Mindegyik őrre lehelt egyet és azok ájultan estek össze. Jacob a történtek látva sem ijedt meg, sőt korábbi idegessége is mintha szertefoszlott volna. Imádta a történelmet és azon belül is nagy rajongója volt Boleyn Annának és lányának I. Erzsébet királynőnek. 

Mikor Boleyn Anna szelleme Jacob elé ért szintén rálehelt, de az nem ájult el mint a többiek, sőt mosoly ült ki az arcára, hogy ennyire közelről láthatja a történelem egy híres női alakját.  A nő csodálkozó szemeket meresztett rá, majd elismerése jeleként bólintott egyet felé és tovább haladt. Miután az összes őr eszméletlenül feküdt az udvaron Boleyn Anna visszatért a kivételesnek bizonyult férfi elé, majd a füléhez hajolva halkan csak ennyit suttogott, “most már mozoghatsz”. 

Jacob a korábbi hideg borzongás helyett, amikor a nő rálehelt, most melegséget érzett és a teste ismét megelevenedett. 

 – Kivételes lélek lehetsz te, ha átkom rajtad nem fogá – szólt az egykori királyné – jer velem s hozád a kulcsokat és a lámpást. 

 – Igenis, máris hozom – Jacob olyan gyorsan mozgott, mint még életében soha, nem kezdett el agyalni, hogy ez miként lehetséges, egyszerűen csak élni akart a lehetőséggel, hogy személyesen beszélhet Boleyn Annával. 

A szellem alak lassan és némán lépdelt az úton a sötét éjszakában. A felhők eltakarták a holdat és a csillagokat is, de az ő alakja világított még így is. Jacobnak nem volt nehéz tehát nyomába eredni immáron már a kulcsokkal a kezében és a lámpással. 

 Egy darabig némán lépdeltek egymás mellett, az őr felvette a királyné tempóját, egyszer csak azonban Boleyn Anna megállt és Jacob felé fordult. 

 – Mondd el nékem, merre lelém az én Ezsébetem? Eljövék esténként eme helyre, hol halálom lelem a gaz Henrik okán, de gyermekem nem találom. Tudasd vélem a valót! Hol van ő? – kérlelte Anna, minden királynői mivoltát hátrahagyva, most csak egy egyszerű anyaként. 

 – Hát, tudod, Erzsébet meghalt. – felelte a fiú röviden. Nem tudta, mégis hogy lehet hogy erre Boleyn Anna szellem nem jött rá.  

 –Ohh nem, minő fájdalommal sújtasz engem – kiáltott a nő az éjszakába és a könnyek azonnal előtörtek a szeméből – halálom, mit királyom rám mért, csak alig pár napja vala.  Mit követtek el szeretett gyermekkel szemben? 

 – Ami azt illeti közel ötszáz éve haltál meg – tette hozzá Jacob, remélve, hogy a szellem nem akad ki teljesen ezen az információn.  De Boleyn Anna a hallottakon meg sem rökönyödött elfogadta és kész. 

 – Legyen szived ifju, ne várass tovább! Mond el nékem mi légyen egyetlen gyermekemmel?  – továbbra is könnyekkel a szemében, de most már egyre türelmetlenebbül kért a királynő. 

 – Erzsébetből csodás királynő vált, még életében nagyon híres lett, felvirágoztatta egész Angliát – mosolygott Jacob Annára.  

Anna arcára megkönnyebbülés ült ki és boldog mosoly terült rajta szét. 

– Minden értelmét nyeré. Mond boldog vala éltében?

 – Nem tudom mennyire volt boldog, gyereke és férje nem volt. Az országának élt, az volt gyermeke. 

 – Bár fájlalom, nem lehettem véle, de megérte megalkuvnom érette. Ezen éj után elmenek s megkeresem leányom holtában. Immárom elvesztegettem több száz évet. Bizonyos mosta vár reám  – karolt bele Jacoba a nő is újból elindult. 

 – De hogy lehet, hogy neked csak pár napnak tűnt? – kérdezte Jacob. Úgy gondolta most, hogy fény derült a nagy titokra, már neki is szabad kérdeznie.  

 – Nem tudhatom eme titok nyitját. Midőn Henrik fejemet vétette – mutatott Anna a nyakára – átkot tétetett reám egy kuruzslóval. Így lészen, mikor leányom felől kérdezem az őröket, azok eszméletlen esnek össze. Hálával tartozom néked ifju. Lelkem békére lelhet bátorságod által.

 – Senki nem hallott erről az átokról, és eddig csak párszor észlelték a feltűnésedet itt. Akkor neked teljesen más időben teltek a napok, mint ahogy itt nálunk – magyarázta Jacob és közbe Anna arcát fürkészte. Nagyon szép volt, még így szellemként is. 

 – Ily mód, biz igazad lehet  – pillantott most ő is Jacobra és rámosolygott. 

Az éjszaka folyamán többször is körbesétálták az egész Towert. Jacob elmesélt mindent, amit a történelemből megtudott Erzsébetről, aztán a királyné a saját életéről kérdezte. 

Jacob is jó pár kérdésére választ kapott, méghozzá elsődleges forrásból. 

Mikor a sokadik kör után visszatértek a kiindulási helyükre Anna megállt és búcsúzkodni kezdett. 

 – Köszönök néked mindent, társaságod megüdvöztetett ezen estén. Pírlik már az ég alja, így elérkezék időm a tovább menetelemre.  

Jacob egyszerre volt boldog és szomorú. Boldog volt, mert segíthetett rajongása tárgyának békére lelni, de szomorú is mert az este véget ért. 

 – Találkozunk még? – kérdezte Jacob, minden bátorságát összeszedve és megfogva Anna kezét. 

 – Bátor ifju e világ már nem otthonom, ily mód azt kell mondanám: nem. Midőn eljő te időd is, odafennen találkozunk. 

 – Várni fogom – nézett Anna szemébe, ezzel is nyomatékosítva, hogy igazat mond.  

 – Bizonyságul adom csókom, én is –  ezzel Anna finom csókot lehelt Jacob ajkára majd a kelő nap első sugaraival szertefoszlott. 

falakmögött

Minden jog fenntartva!