Magányos Karácsony

Az idei karácsonyi novellám a Smaragd Kiadó Adventi Kalendáriumában is olvasható. Ezen a linken olvashatjátok a többi szerző történetét. Mindenkinek Békés Karácsonyt Kívánok!

Idával már tíz éve, hogy megismerkedtünk egy nagyon hideg karácsonyi estén. Úgy emlékszem rá, mintha csak egy órával ezelőtt történt volna. 

A várost már órák óta ostromolták a szürke hófelhők. A nappali világosságot nem sokáig élvezhettük, hamar besötétedett. A sűrűn hulló hópelyhek, amiket amúgy mindennél jobban szeretek, nem könnyítették meg a városban sem a haladást, sem pedig azt, hogy az ember az orránál tovább lásson. Meguntam a küzdelmet és a park felé vettem az irányt, hogy a fák takarásában egy kis levegőhöz jussak.

Ahogy a gyéren megvilágított park keskeny útjain sétáltam, a kedvenc padomon ülve pillantottam meg Idát. Gyönyörű lány volt. Alig lehetett húsz éves. Gömbölyű arcát a szél már vörösre csípte. A sapka alól kilógó haja már-már havas csomókká állt össze, de ő töretlenül ült a padon és a semmibe révedt. Hosszú kabát, csizma és kesztyű fedte mozdulatlan testét. 

Ki az a bolond aki Szenteste egyedül ücsörög a parkban, persze rajtam kívül? Tettem fel a kérdést magamban. De én más vagyok. Én minden évben kilátogatok a születésnapomon a parkba és pár órát itt töltök, magam sem tudom miért, de bizonyos voltam benne mindig is, hogy meg kell tegyem, de az okára sosem jöttem rá. 

Aki csak tehette, a családjával vagy a barátaival ünnepelt otthon, de legalábbis meleg, védett helyre húzódott. Az utcákon még akadtak sietősen, az utolsó bevásárlásokból hazafelé tartó férjek, vagy épp pihenni vágyó dolgozók. Rajtam és rajta kívül azonban senki nem volt akkor a parkban. Odamentem hát hozzá. Persze akkor még nem tudtam, hogy Idának hívják, de valami megmagyarázhatatlan erő vonzott felé. Meg akartam őt ismerni. 

Kicsit tartottam tőle, nehogy megijedjen, mégis csak egyedül ül nő létére egy gyéren világított parkban. Ahogy közelebb értem hozzá, akkor láttam, hogy nem csak a hideg csípte ki az arcát, hanem sós könnyek is hozzájárultak pirosságához. Ida még akkor sem mozdult meg, amikor leültem mellé. Nem tudom, hogy csak annyira belemerült saját gondolataiba, hogy nem vett észre, vagy látott ugyan, de úgy gondolta ha figyelmen kívül hagy, akkor nem szólok hozzá. Nem is tettem. Csendben üldögéltem mellette és hallgattam, ahogy mély sóhajok szakadnak fel a mellkasából hatalmas párafelhőt hagyva maguk után. Vártam, hogy ő szólítson meg. 

Jogos a kérdésed. Miért nem én tettem, ha egyszer én akartam megismerni őt? Erre csak azt tudom Neked válaszolni, hogy így éreztem helyesnek. 

– Miért ültél le mellém? Téged se vár otthon senki? – tette fel végül a kérdést először ő. Könnyáztatta barna szemét rám emelte. Ennél gyönyörűbb dolgot még életemben nem láttam. Nem akartam sokáig váratni a válasszal, de annyira megbabonázott a szeme, hogy szóhoz sem jutottam. Nem tudtam elképzelni, ki okozhatott ekkora fájdalmat neki. Szemében egy aprócska lányt láttam, aki segítségért kiállt. 

– Nem muszáj beszélgetnünk, ha nem akarsz – tette hozzá kedvesen, amíg én csak őt bámultam. 

– Ma van a születésnapom. Ilyenkor mindig kijövök ide a parkba, ez a kedvenc helyem – ütögettem meg kicsit erélyesebben kettőnk között a padot, mint kellett volna –,  és  kicsit üldögélek. Tudod, olyan ez nekem, mint más embereknek a színház. Nézem a hópihék táncát a színpadon, a fák által nyújtott díszlet közt. A szél szolgáltatja a dallamot kecses mozgásukhoz. Szeretem a telet. És nem, nem vár otthon senki – tettem még hozzá utoljára, csak hogy a kérdésére is válaszoljak, ne csak magamról fecsegjek. Tuti, flúgosnak tart, remekül megcsináltad, Beni! – gondoltam ezt akkor magamban, de nem lett igazam. 

Órákig beszélgettünk ezt követően majd hazakísértem. Ez volt az első karácsonyunk együtt.  

Aztán teltek az évek, és mi minden egyes karácsonykor találkoztunk Idával. Csak akkor. Csakis kizárólag Szenteste. Este nyolckor a parkban. Beszélgettünk egy keveset, és utána elsétáltam vele egészen a háza ajtajáig, pont úgy, mint az első alkalommal. Nem lakott messze a parktól, de így éreztem helyesnek. Aztán innentől az események mindig változtak attól függően, Ida élete hogyan alakult abban az évben. 

Ha kapcsolatban élt, vagy meghívták a barátai akkor velük töltötte a Karácsonyt és csak Szenteste találkoztunk. Ha viszont egyedül volt, akkor három napot töltöttünk együtt fát díszítve, sütit sütve és karácsonyi film maratont tartva. Ida minden évben változott. Egyik évben kicsattant a boldogságtól, másik évben szomorúnak tűnt. Hol kicsit ducibb, hol soványabb volt. A kapcsolatai sem mondhatóak stabilaknak. Láttam őt örömtáncot járni és a nappali padlóján fetrengve üvölteni a fájdalomtól. Tartottam a haját, amikor annyit ivott, hogy egész éjjel hányt, és mindketten a fürdőben töltöttük az éjszakát a padlón. Szóval Ida hangulata, körülményei mindig sokat változtak, de egy valami sosem, este nyolckor a padnál mindig megjelent, és a szemeiben mindig azt a kislányt láttam, akit első alkalomkor. 

Tudod, idén lesz tíz éve, hogy először találkoztunk. Alig várom, hogy kibontsa azt az ajándékot, amit egész évben neki készítettem. Remegő térdekkel tartok a park felé. Még időben vagyok, de az idegességem csak egyre fokozódik. A hideg levegő valamelyest segít lehűteni forró arcom, de nem eléggé. Örülök neki, hogy megint esik a hó. Az idei tél nagyon enyhének ígérkezett, azt hittem, idén már nem is fog esni, de ma reggelre ébredve, mintha az időjárás ajándékul csodálatos hótakaróval fedte nekem a várost és a tájat egyaránt. Kellemesen csípős a hideg. Tudom, tudom, sokan nem rajonganak érte, de nekem akkor is ez a kedvenc évszakom. 

Kilenc óra is elmúlt. Egy órája várok Idára a parkban ülve. Már úgy nézek ki lassan, mint egy hóember, csak a répa hiányzik az arcomról, a fazék a fejem tetejéről, és kész is lennék. Még várok öt percet, de ha nem jön, elindulok hozzá.     Mi van, ha valami baj történt vele? Az nem lehet! Remélem, nem. 

Most, Kedves Olvasó, jogosan gondolhatsz arra, hogy csak férjhez ment, vagy épp gyereke született. Hiszen egy éve nem láttam. Ez alatt sok minden történhetett az életében, de olyan még nem fordult elő, hogy ne jött volna el, még akkor is így tett, amikor azzal az idióta Hubával élt három  évvel ezelőtt, pedig aztán az a srác egy igazi zsarnok volt, sehova sem akarta elengedni őt. Nem is értettem, miért van vele Ida, de még akkor is eljött, két kávét hozva magával majd hazáig kísérve hadarta el az akori év eseményeit. 

Az ezt követő Karácsony volt talán a legrosszabb Ida életében. Huba karácsony előtt egy nappal annyira megverte, hogy kórházba került. Legszívesebben megöltem volna a fickót, de nem ismertem személyesen. Idát szerencsére másnap kiengedték, de nem mert hazamenni, feljelentést pedig nem akart tenni a rendőrségen, hiába faggaták. Félt Hubától. Egész nap a városban bolyongott. Itt várt rám akkor este padon. Az arca tele volt sebekkel és zúzódásokkal. Nem szólt semmit. Én sem. Tudtam, mi történt. A karomba vettem csontsovány testét, és hazáig vittem, ágyba fektettem, teát főztem neki. Azon a karácsonyon egy dísz sem került elő, nem sütöttünk és nem nevettünk. Ida három napig némaságba burkolózott. 

De ez így nem teljesen igaz. Néha a párnájába üvöltött, de többnyire csendben sírt.  Három napig egy szót sem szólt hozzám, bármit próbáltam tőle kérdezni. Az ünnepek után elváltunk. Ezt most csak azért mesélem el Neked, hogy értsd, Ida mindig eljött. 

 

Már csak egy sarok, és ott vagyok a háza előtt. Elég jó környéken lakik, a szüleitől örökölt kis házban, amelyhez egy pici kert is tartozik. Már látom, a kert és a ház is gyönyörűen van díszítve. A szívem a torkomban dobog. Még mindig nem tudok elszakadni attól a gondolattól, hogy Idával történt valami. Amikor már úgy érzem, nem bírom tovább, végre megpillantom őt az ablakon keresztül. Ott áll a nappaliban kötött karácsonyi pulóverben, térdig érő zokniban, és a fát díszíti. Gyönyörű. Ragyog, mint egy csillag. Nem akarom megzavarni, hátha nincs egyedül. Sosem találkoztam semelyik barátjával vagy pasijával sem, és ez így van jól. A mi kapcsolatunk különleges. Mostanra már tényleg hóemberré avanzsálódtam, de még várok egy kicsit. 

Egyik évben, emlékszem, akkora hó esett, hogy nem tudtunk kijönni a házból. Szerencsére Ida elég ételt vásárolt mindkettőnknek. Azon a télen kivételesen öt napot töltöttünk együtt. Hóembert is építettünk, amikor már végre ki tudtunk jönni a házból. Az emberek bekuckóztak, így tettünk mi is. Rengeteget beszélgettünk. Sosem fogytunk ki a témákból. Napközben sütiket készítettünk nassolni valónak az esti filmnézéshez. Remek karácsony volt. 

Ida boldognak tűnt akkor, de ha most jobban megnézem, egyik karácsonykor sem láttam őt ilyen ragyogónak,  mint most. 

Az elmúlt fél órában senki nem bukkant fel, így összeszedem minden bátorságom, és bekopogok hozzá. Kicsit tartok a reakciójától, hiszen valami oka biztosan van, hogy nem jött el. És remélem nem a tavaly karácsonyi beszélgetésünk az. A Hubával történt balhé után teljesen bezárkózott, lefogyott, és még azzal a kevés barátjával sem tartotta a kapcsolatot, akikkel korábban legalább néhanapján találkozott. 29 éves volt, egyedül, depressziósan, betegen, munka nélkül. Tudtam, hogy korábban szeretett volna gyereket és egy saját kis vállalkozást, most mégis minden összedőlni látszott. Féltettem őt, és aggódtam érte. Vele akartam lenni egész évben, de nem engedte. Sok mindent mondtam neki akkor, talán olyat is, ami bántó lehetett.  

A szívem ismét a torkomban dobog, ahogy fagyott ujjaimmal háromszor kopogtatok az ajtón. 

Szinte azonnal kitárul, és Ida fülig érő mosollyal az arcán üdvözöl. 

– Nem jöttél el? – csúsznak ki a számonkérő szavak maguktól a számon. Magam sem  értem miért vagyok ennyire ingerült. 

– Tudom, Beni, ne haragudj, nem néztem az órát. Mivel korán sötétedik, becsapott az időérzékem. Mennyit késtem? Mennyi az idő most? – kérdezte, miközben befelé húz a meleg nappaliba, nem törődve azzal, hogy kabátomról és cipőmről olvad le a hó nyomot hagyva a padlón. 

– 10 óra múlott – felelem még mindig feldúltan. 

– Úristen, te ennyit vártál rám? – kiált fel kissé magasabb hangon. Őszintén meglepődik. Csak azt nem értem min. Az elmúlt tíz évben mindig itt voltam neki, számíthatott rám. 

– Tényleg ne haragudj, de van számodra egy meglepetésem, és ezt akartam előkészíteni. 

Látod, már minden kész van, áll a fa, és a sütit is megsütöttem – mutat körbe a lakáson, és valóban minden szinte csak úgy ragyog, pont mint ő. 

Annak a gyönyörű mosolyának nem tudok ellenállni, még sosem láttam ennyire boldognak és könnyűnek, nincs szívem elrontani az estét a saját sérelmeim miatt. 

– Nagyon szép lett minden. De most már kíváncsivá tettél. Mi az ajándékom?

– Hát igazából nem kézzelfogható, de megfogadtam a tanácsod, és változtattam az életemen. Lassan egy éve járok egy terapeutához. Segített feldolgozni a szüleim és a nagymamám halálát. Eljártam egy csoportba, ahol hasonló sorsú nőkkel tudtam beszélgetni, mint amilyen én voltam, azok után, amit Huba tett velem. Meggyászoltam a kisbabám, és elindítottam a vállalkozásomat is. Beni, képzeld, van egy saját boltom! – kiált fel örömében és a nyakamba ugrik, majd a fülembe suttog. – Igazad volt tavaly. Sajnálom, ahogy akkor viselkedtem veled. 

A hátamon borzongás fut végig. Már sokszor kerültünk egymáshoz közel, de sosem történt közöttünk semmi. Lehellete csiklandozza a nyakam. Szinte érzem most is. Elenged, és úgy néz fel rám, a szemembe. 

– Csak féltettelek – nyögöm ki nagy nehezen, de más egyebet nem tudok hozzátenni. 

– Igazán? Én azt hittem, csak már nagyon unod, hogy minden karácsonyt velem tölts. 

Nem tudom, ezt most komolyan gondolja-e, vagy csak incselkedni akar velem. Új volt ez az Ida számomra. Más mint eddig. 

– Tudom, hogy az elmúlt tíz éved mindig azzal telt, hogy Szenteste rám vártál, és akárhogy alakult az életem, te készenlétben voltál, hogy segíts, vigyázz rám, a társaságom légy, de ezt nem várhatom el tőled továbbra is. 

Ezek szerint komolyan gondolta. Furcsa érzés járja át a testem, valami megmagyarázhatatlan fájdalom költözik a mellkasomba. Nem akarom tovább hallgatni, pedig ő csak azt tette, amit én tanácsoltam neki. 

Csak épp nekem sosem volt a terhemre, egyszer sem. Sőt.  Minden évben alig vártam, hogy találkozzunk, még akkor is, ha csak fél órára. 

– Beni, én elengedlek téged. Szabad vagy, és most már én is.  

Nem, nem, nem! Én ezt nem akarom hallani! – zakatolnak a szavak a fejemben. 

– Mi van veled, miért nem szólalsz meg? – ráz meg Ida a két karomnál fogva. 

Szemében aggódás tükröződik. 

– Nekem nem voltál a terhemre sosem – nyögöm ki nagy nehezen, de mintha a mellkasomat valami belülről tépné szét. 

– Tudom, de te csak a fejemben létezel, ezt te is tudod ugye? 

Nem értem, miről beszél, én ennél több akartam lenni számára. Nem szólalok meg. Csak állunk ott némán, egymás kezét fogva. 

– Ideje, hogy elmenj. A saját utamat kell járnom – szólal meg ismét. 

Megrázom a fejem. Nem hiszem el, hogy ez megtörténik. Egy részem mégis büszke rá. 

– Rengeteget segítettél nekem, amiért nem lehetek neked elég hálás. Elfogadom, hogy a részem voltál és vagy, de ez a kapcsolat nem maradhat így tovább. Akkor leszek egészséges, akkor gyógyulok meg teljesen, ha el tudlak engedni. És, Beni, én azt hiszem készen állok erre. Most már el tudlak engedni. 

Fájnak a szavai, nem tagadom. Fáj, hogy tudom, eljött a búcsú pillanata. Ida már megáll egyedül is a saját lábán, és ez így van rendjén. A feladatom teljesült. 

– Ida, én…  – Nem tudom folytatni. Bíztam benne, hogy egyszer eljön ez a pillanat, hiszen tíz éve, amikor megpillantottam a padon, tudtam, hogy nem ok nélkül járok oda, akkor már huszonnégy éve. Ida volt az ok mindig is. Ő volt a feladatom. Neki nem kell tudnia, mi is vagyok én valójában. Nem fedem fel valódi énem. Így könnyebb lesz neki is és talán nekem is. 

– Emlékszel, azt mondtam neked tíz éve, hogy nagyon ismerős vagy nekem. Most már emlékszem. Azért voltál ismerős, mert amikor hat évesen meghalt a nagymamám, akkor is a parkba menekültem a szüleim veszekedései elől. Akkor találkoztunk először. De aztán sokáig nem volt rád szükségem. Aztán tíz éve, amikor meghaltak a szüleim, te ismét felbukkantál karácsonykor, és azóta minden évben rád támaszkodtam ezeken a napokon, mert féltem. Féltem nélküled. Féltem egyedül lenni karácsonykor, de többé már nem félek. 

Büszke vagyok rá, mérhetetlenül büszke. Próbálok a bátorságából én is erőt meríteni, és elmondani neki az igazat. 

– De én…

– Beni, el kell menned, te is tudod. 

– Tudom, csak szeretlek.

– Én is szeretlek, és örökkön hálás leszek neked. Gyere, együnk még egy sütit, és igyunk egy forró csokit utoljára a fa alatt – és már húz is a feldíszített fenyő mellé a szőnyegre. 

Még utoljára mesél nekem az elmúlt egy év megannyi megpróbáltatásáról és fájdalmáról. De arról is, hogy mennyire boldog és motivált. Célt talált az életében. Már nem fél, és ezt a Karácsonyt egyedül szeretné tölteni. 

Így ideje eljönnöm, és magára hagynom a lányt, aki már elég erős ahhoz, hogy nélkülem karácsonyozzon. 

A park felé indulok, úgy érzem szükségem van egy kis egyedüllétre mielőtt visszatérek. A már ismerős hely megnyugvást hoz lelkemnek. Hópihék ezrei kavarognak körülöttem a szélben. Egyszerre érzek boldogságot és mérhetetlen szomorúságot. A feladatom teljesítettem. Ida boldog. De mi lesz velem? Mit fogok csinálni ezután? Hol leszek jövő Szenteste? 

A táncoló hópihék örvényébe bámulok és egy kép jelenik meg előttem. 

A közeli templom órája most üti el a nyolcat. Felpillantok és ott áll ő a park szélén, Ida. Egy picike kislány szorítja a kezét. Nem jön közelebb, csak a pad felé mutat és látom a leheletét a hidegben, ahogy az aprócska lánynak mesél valamit. Nem lát engem, hiába integetek neki. Kezdeti örömöm alábbhagy. A kislány nagyon figyel Idára, majd hirtelen felém fordítja a fejét és integetni kezd. 

A szívem újra hevesen kalimpálni kezd. A magányos Karácsonyoknak egyszer vége lesz, újra van feladatom, addig is pedig türelmesen várok. Én ott leszek, amikor szüksége lesz rám, és akkor is, ha már nem. 

Addig még jó pár évnek el kell telnie, hosszúnak tűnik, de egyszer el fog jönni. 

Ideje mennem Kedves Olvasó!

Mondhatnám, hogy ez Ida története, a legbátrabb lányé, akit valaha ismertem és szerettem. De ez kicsit az én történetem is. És Tiéd is. 

falakmögött