Lámpa

A lámpa elunta eddigi életét. Öreg volt és fáradt. Én csak megadtam neki a kezdő lökést, hogy véghez vihesse merész tettét. Tudhattam volna előre, hogy ebből baj lesz.Nem kellett volna közreműködnöm a halálában. Az idő lelassult. Fél szemmel még látom, ahogy megbillen és a következő pillanatban csattan a búra a fejemen és az arcomon. Éles fájdalom hasít belém. Másodpercek tört része alatt forog le az agyamban, a fejem bal oldalának annyi. Tele lesz vágással, ronda lesz életemen végéig. Nem bírom a vért, el fogok ájulni. De az arcom, mi lesz az arcommal? Meg kell barátkozzak az új, hegekkel díszített a külsőmmel. A fogaskerekek csak forognak és forognak míg a másodpercek nem peregnek. Miért nem tudtam jobban vigyázni. Miért pont akkor néztem felfelé? Elcsesztem a saját életem. Eddig se voltam kibékülve a külsőmmel, hogy fogom tudni elfogadni az újat? Hallom a csörömpölést a földön, még több darabra hullik szét a búra. A lámpának annyi. Befejezte eddigi életét. Millió darabban várja, hogy utolsó útjára elkísérjem. De miért pont az én arcommal kellett bevinnie magának az első halálos ütést, miért nem volt jó neki simán a földön millió darabra hullani? Hisz segítettem neki. A félelem átjárja testemet, nem bírok mozdulni. Meg kell néznem milyen károk keletkeztek. De vérem, nem fogom bírni. Az idő lassan elindul, a kezem megemelkedik és az arcom felé mozdul. Végig simítom, de az ujjaim nem éreznek semmit. Nem hiszem el, ezért megismétlem a mozdulatot. Semmi. Beletúrok a hajamba, ahol még fájdalmat érzek, de ott is semmi. Az adrenalin száguld az ereimben. Valamilyen csoda folytán megúsztam. Megfogadom, soha többet egy lámpának se segítek.