-
Cicc, cicc?!
Amy az esti bulira készülödött, ahová barátaival terveztek menni. Ide-oda szaladgált, egyik pillanatban még a ruhásszekrényénél nézelődött, a következőben már hosszú vörös haját szárította a tükör előtt. Sikerült kiválasztania, az egyik legdögösebb ruháját a sok közül, egy fekete, mélyen felsliccelt mini ruhát. Kedvenc parfümjéből permetezett magára, melynek édes, vattacukor illata az egész szobát belengte. Imádta a vattacukrot, így mindig bőven fújt magára, ha ezt a parfümöt használta. Még időben elkészült a sminkjével, ezért az indulásig hátralévő néhány percre leült a gépe elé átfutni az aznapi híreket. Betörés, rablás, csődbe ment cég, újabb eltűnés. Ennyi elég is volt neki a rosszból.
Kilenc előtt tíz perccel lecsukta laptopját és elindult a közeli szórakozó helyre. Amint kilépett a lépcsőház ajtóján az arcába nyomult a nehéz, tejfehér köd. A levegő hűvös volt, összehúzta magán a kabátját és sietős léptekkel elindult a szokásos úton. Egy pár perces út vezetett a kikötőn át a pubig, ahova a találkozót megbeszélték. Egy-két ital után majd innen mennek tovább be a városba.
Amyt sokan óva intették, hogy éjszaka ne sétáljon a kikötőn keresztül, de ő szerette a tengert, és élvezettel hallgatta, ahogy a hullámok a vastag cölöpöknek csapódnak. Amióta megvette ezt a kis lakást a kikötő mellett, azóta minden nap elsétált ezen az úton a munkahelyéig vagy csak a közeli boltokba bevásárolni. A köd egyáltalán nem zavarta, rutinszerűen haladt az úton, mivel csukott szemmel is végig tudott volna menni rajta. Ismerte az összes kiálló kavicsot, göröngyöt, lyukat. Cipőjének kopogása visszhangzott a nedves kövön.
A dokkoknál az egyik padon egy férfi mozdulatlanul, némán üldögélt. A lány semmit nem vett belőle észre, amikor ráfordult a dokkok mellett elvezető útra. A férfi azonban rögtön felkapta a fejét a cipőkopogásra. Amyt átjárta egy fura érzés, mintha figyelnék. Amint közeledett a pad felé, feltűnt neki, hogy valaki ott ül a sötétben. Próbálta kivenni az alakot, de hiába erőltette a szemét.
Lépteit meggyorsította, de a pad mellett elhaladva, egy pillanatra így is meglátta a férfi arcára kiülő gonosz, kéjes mosolyt. Persze tudta, hogy vannak ilyen férfiak, de eddig még eggyel sem találkozott. Szinte látta szemei előtt, a korábban olvasott szalagcímeket: “Csinos lányt találtak holtan az erdő mellett”, “ Az erőszak okozta sérüléseibe halt bele a 23 éves egyetemista lány”. Biztosra vette, hogy az a mosoly a férfi részéről több volt, mint puszta kedvesség.
A padot elhagyva Amy már az út felénél járt, gyorsabban haladt, mint ahogy általában szokott. Most volt az első olyan alkalom, hogy a dokkok végén lévő, zajos, forgalmas utcát várta. A boltok, éttermek és pubok rengeteg embert vonzottak arra a környékre, ott már biztonságban lesz.
Gondolatait a köd mélyéből érkező macskanyávogás szakította meg. Egy pillanatra megállt, a hangtól a hátán is felállt a szőr.
– Még ez is! – motyogta magában. Mindig is utálta a macskákat. Az állatot nem látta, a sűrű köd mindent eltakart, még a közelben kikötött hajókat, a tengert is. Próbált a tenger megszokott hangjaira és a sós illatára koncentrálni, hogy megnyugtassa magát. Alig fél perccel később egy koromfekete, hatalmas macska bukkant elő az átláthatatlan, sűrű ködből. A lány megállt és nézte ezt az utált állatot. Már termete is ijesztőnek hatott, de teste körül megjelenő fehér, fátyolszerű anyag, ezen a ködös estén, csak még ijesztőbbé tette számára a macskát. Félelem járta át.
A józan ész azonban hamar felülírta Amy fejében az ijesztő gondolatokat, az este hideg, valószínűleg csak a macska meleg testének kipárolgását látja. Lassú léptekkel közeledett az állat felé, azonban az rá szegezte hatalmas zöld szemét. A félelem újra felerősödött benne.
– Sicc, menj innen! – kiáltott rá. Az állat azonban nem mozdult. Még csak a szeme se rebbent.
Amy megpróbálta nagy ívben kikerülni, de a lába nem engedelmeskedtek neki. Lefagyott.
A macska egyre merevebben nézett a lány szemébe, mintha ezzel tartaná fogva, kényszerítené arra, hogy maradjon mozdulatlan. A lányon pánik lett úrrá, de már nem tudott másfelé nézni, csak az állat szemébe. Lélegzete egyre szaggatottabb lett, kapkodta a levegőt, de még így sem jutott elég oxigénhez.
Egyszer csak egy hangot hallott meg a fejében.
– Ne ellenkezz! Ölnöd kell! Már megvan a következő. Kiválasztottam neked egy megfelelő kislányt. Meg kell tenned!
A lányban elindult egy rémes gondolat. Az elmúlt időszak egyre megszaporodó gyermek eltűnései a hírekben. Mind egy macskához lenne köthető? De hiszen az lehetetlen, ilyen nem létezik. Ez nem lehetséges.
– De igen, lehetséges, hiszen most saját magadon tapasztalhatod – hallatszott egy gonosz, erőteljes mély hang a lány fejében.
A lány szeme még jobban kitágult, mintha mondani akart volna valamit, de nem volt képes rá, csak erőlködött.
– Igen, hallom amiket gondolsz, de nem vagyok hülye, ha tudnál beszélni, azonnal ordibálni kezdenél. Ne ellenkezz, meg kell ölnöd. Készen állsz? Érzed már az ereidben a gyilkolni vágyást?
– Nem fogom megtenni, nem ölök meg senkit a kedvedért – hangzott a reakció a lány fejében. Ezután minden erejét összegyűjtötte és megmozdult, száját továbbra sem tudta mozgatni, de arcán a félelem mellett a düh is megjelent. A macska kíváncsi tekintettel mérte végig a lányt.
Amynek feltűnt, hogy a macska szemében valami megváltozott, de nem érettet.
– Azt kérdezed miért? – hangzott a lány fejében a macska vérfagyasztó hangja.
– Mert erősebb vagy, mint hittem. Az emberek többsége ilyenkor már fel szokta adni.
Csak pont ennyi kellett ahhoz, egy másodpercnyi elterelés, és a fogság meggyengült. Amy abban a pillanatban, ahogy megérezte, hogy újból képes mozogni, meglendítette a lábát és hatalmasat rúgott a macskába. A pokoli lény repült a víz felé, majd egy hatalmas csobbanással jelezte, hogy megérkezett oda.
– Segítsen! Kérem! – kiáltott a lány abba az irányba, ahol a férfit látta ülni. Bár sejtette mi vár rá a férfival, de esélyesebbnek látta onnan szabadulni, mint a macskától, amit nem is igazán tudott az elméje felfogni.
A férfi a sötétben kíváncsi szemmel figyelte az eseményeket. Mikor meghallotta a lány hangját, felállt és kilépett a fényre. A lány nem látott mást csak egy ragadozót, egy keselyűt, aki a prédára vár. .Amy ettől csak még jobban megijedt, már látta, ahogy a férfi előre mozdulna, de inkább visszalépett a sötétbe.
Amy visszafordult abba az irányba amerre a férfi is nézett és a macska ismét ott állt. Ránézett ördögien gonosz szemével és a lány összecsuklott, hason fekve terült el a földön. Arca oldalt fordult, és ebből a kicsavart testhelyzetből tekintett fel a macskára. Egyszerűen nem tudott másra nézni csak rá.
Arca eltorzult a fájdalomtól, minden porcikája görcsben állt. Az állat ismét a fejébe férközött és meghallotta a hangját.
– Nincs más választásod, hát nem érted. Hiába ellenkezel. Meg fogod ölni akit mondok.
– Soha – válaszolta a lány ellenkezve gondolatban.
Percek teltek el ebben az állapotban, a lány csak feküdt és szenvedett. Testét, lelkét, elméjét átjárta a fájdalom. Hogy honnan jött az érzés, ő maga se értette, csakhogy ez nem evilági.
Amy agyában egymást követték a gondolatok. Nem lenne képes embert ölni, egy gyereket, vagy mégis? Ez a fájdalom elviselhetetlen. Képes lenne azért ölni, hogy ő ne szenvedjen? Ekkor egy utolsó kétségbeesett próbálkozásként megpróbálta fejbe rúgni a lényt. Nagy meglepetésére sikerült neki, és az ismét a tengerbe esett. Amy felpattant, de már késő volt.
A macska ismét a lány előtt termett szájában egy plüssállattal. Szemét Amyre meresztette, és nem engedte el a lányt. Amy teste teljesen megmerevedett, tekintete üres lett. Arcán ördögi vigyor jelent meg. Ekkor a pokoli teremtés elméje elengedte a lányt. Amy lehajolt hozzá és gyöngéden felemelte. Megsimogatta fekete fejét és elvette tőle a plüssmacit. A macska elégedetten dorombolt, a csatát megnyerte. A lány vesztett. A fekete lény kiugrott a lány kezéből és elégedetten szemlélte, ahogy a város belseje felé indul elvégezni a feladatát.
Amy visszanézett a válla fölött a macskára, és ekkor megpillantotta a sötétből előbukkanó férfit. Rákacsintott a férfira. Alig tett meg pár lépést mikor a háta mögül meghallotta a férfi kellemes, gyengéd hangját.
– Cicc, Cicc?!
-
ÉN
Utolsó nap?
ÉNnek nagyon tetszett a virág és meg is akarta mutatni KicsiÉNnek, mert tudta, hogy neki még jobban fog tetszeni, ez a különleges színtelen virág.
Úgy érezte felkészült és összeszedte magát, hogy végre megkeresse KicsiÉNt.
Felkelt a virág mellől, és még utoljára vissza pillantott rá, mielőtt elindult volna. Valami egészen különös érzés járta át, majd a virágra mosolygott.
– Nemsokára visszajövök és elhozok hozzád valakit bemutatni.
ÉN elindult és hosszas keresés után meg is találta KicsiÉNt. Mikor meglátta a földön fekve pánik lett úrrá rajta.
– KicsiÉN, KicsiÉn hallasz engem, ébredj fel. Ébredj fel, kérlek!
Én vadul rázni kezdte, mire KicsiÉN lassan kinyitotta a szemeit és tekintetét ÉNre szegezte.
– Még mindig nem látlak, nem látok semmit, csak nappal. Akkor most csak éjszaka lehet.
– Igen, éjszaka van és Te gyönyörű vagy.
ÉN végigsimított KicsiÉN arcán és könnyek szöktek a szemébe. Életben van és végre megláthatta igazi valóját, ami éppen olyan gyönyörű volt, mint amit képzelt róla.
– Te látsz engem?
– Igen most már látlak, mindennél jobban.
– Akkor mégis csak sikerült, ennek örülök.
KicsiÉN száján halvány mosoly jelent meg és szemében újból fény csillant. ÉN szíve pedig hatalmasat dobbant erre a mosolyra.
– Csak éjjel látok, nappal nem. De igen, sikerült.
– Nekem viszont nem, nem fejlődtem semmit.
– Ne mondd ezt, nagyszerű voltál és nélküled nekem sem sikerült volna.
– De hát ott se voltam veled.
– De ott voltál, mindvégig.
– Valóban így gondolod?
KicsiÉNnek a beszélgetés a maradék erejét is elvette, és szemei újból készültek lecsukódni.
– Igen. Most már mindent tisztán látok. De te nem vagy jól, mi történt veled?
– Nem tudom, miután elmentél egyre gyengébb lettem. Napról napra egyre rosszabbul éreztem magam.
– Nagyon megbántottalak téged. Ez az én hibám. Őszintén sajnálok mindent. Meg tudsz nekem bocsátani?
– Már rég megbocsátottam neked.
– Köszönöm, most pedig beszéljünk a Hanggal, ő majd segít helyrehozni téged.
– Nem lehet, már nem hallom őt.
– Az, hogy lehet? Téged mindig is kedvelt, nem hagyná, hogy bajod essen.
– Talán nem is ő akarta így, hanem én.
– De hát miért?
– Miattad.
– Sajnálom.
– Ne beszéljünk róla, kérlek.
– Rendben, gyere, mutatok Neked valamit, attól biztosan jobb kedved lesz. Fel tudsz állni?
KicsiÉNnek nem sikerült egyedül felkelnie, ÉN belekarolt és óvatosan elindult vele a domb irányába, ahol a virág nőtt.
Sikerülni fog nekik!
Miután megérkeztek a dombra, letelepedtek a virág mellé, mivel KicsiÉN nem látott semmit, ÉN irányította mindenben, úgy ültette le a fa alatt, hogy a virág és a táj pont előttük legyen. Innen gyönyörű kilátás terült eléjük.
– Nem látok semmit. Mit akartál ezzel az egésszel. Nem megy. Hiába gyakoroltam napokig, hetekig, nem megy. Éjjel semmit se látok.
– Tudom, én se látok nappal semmit. És tudod lehet ennyi, amit el tudunk érni. Lehet ez így van jól. És ezt el kell fogadnunk.
– Nagyon megváltoztál, tudod. Már nem az a mogorva, zsémbes, önző lény vagy.
– Köszönöm, hogy adtál még egy esélyt nekem. Jól vagy?
– Igen, kicsit jobb már.
ÉN közelebb húzódott KicsiÉNhez. Csendben üldögéltek egymás mellett, mikor KicsiÉN egyszer csak megszólalt.
– Tudod, lehet igazad van, lehet csak ennyi volt amit el kellett érnünk. Te éjjel látsz, én nappal. És ha feljön a nap én is megláthatlak végre téged. Tudod, nehéz volt nélküled. Nagyon magányos voltam. Én mindig csak veled szerettem volna lenni. De te nagyon más voltál akkor.
– Igyekezni fogok, hogy többet ne bántsalak meg.
KicsiÉN elmerült a gondolataiban és élvezte ÉN jelenlétét. Hosszú idő volt ez nélküle és megváltoztak az érzései ez idő alatt. Sokkal mélyebbek és erősebbek lettek, amit még ő maga se értett, hogy miért.
ÉN nagyon szerette volna megmutatni KicsiÉNnek az éjszakai égboltot, a millió ragyogó csillaggal és az ezüstben pompázó teliholddal. Már régóta kavargott egy gondolat a fejében, de most hogy megtudta, hogy KicsiÉN éjjel nem lát, így sejtése beigazolódott.
Miközben üldögéltek és mindketten saját gondolataikban vesztek el, megszólalt a Hang, de most nem volt olyan erős és zengő mint eddig.
ÉNek örülök, hogy ismét egymásra találtatok, most már minden sikerülni fog amit csak akartok. Tiétek ez az egész hely. Minden tudás. Tudnotok kell, hogy nagyon örülök Nektek.
– Hogy érted, hogy miénk minden tudás?
Hamarosan megértitek, ígérem.
– Köszönjük a segítséget.
Vigyázzatok egymásra.
– Miért érzem azt, hogy búcsúzol?
KicsiÉN, te mindig rátapintasz az igazságra. Búcsúzom.
– Visszajössz?
Nem hiszem.
– Ne menj el, kérlek. Sajnálom, hogy kizártalak.
Sose haragudtam rád KicsiÉN. Most már mennem kell.
– Nincs rá mód, hogy maradj?
Nincs
-Szeretünk.
Tudom, én is titeket.
Az ÉNek ekkor hallották utoljára a Hangot.
KicsiÉN hatalmas kibuggyanó könnyeivel ÉN vállára hajtotta a fejét.
– Ne sírj. Biztos, hogy így kellett lennie, ő olyan bölcs. Figyelj, mutatok valamit, szerintem sikerülni fog. Hunyd be a szemed. És szólja ha készen állsz.
– Készen állok.
ÉN óvatosan megfogta KicsiÉN kezét. Erősen koncentrált az égre, a holdra és a csillagokra.
KicsiÉN testét egy nagyon különös érzés járta át. Teljesen ellazult, megszűnt körülötte minden. Elméjében megjelentek a ragyogó csillagok és a hold az éjszakai égen. KicsiÉN a fény pontokra koncentrált és könnyben úszó szemei előtt az egész átalakult. Teste elkezdett remegni, ezért ÉN magához vonta. KicsiÉN fejében az apró fényes pontokból most már hajszálvékony csíkok nyúltak kifelé, melyek szökőkútszerűen ágaztak szét. Pár perccel később ismét a csillagokat látta elméjében. Egyszerre érezte magát gyengének és végtelennek, és mégis mintha teljesen újjászületett volna.
– Nah, milyen?
– Ez lenyűgöző volt. Köszönöm, hogy megmutattad nekem.
– De, hogyan és honnan tudtad, hogy működni fog? Erre mind egyedül jöttél rá, vagy ő segített?
– Segítette, de ezt csak sejtettem, hogy működni fog. Szerintem fordítva is menne. Amikor reggel lesz, te is megmutathatnád nekem a napot.
– Nagyon ügyes voltál, hogy erre mind rájöttél. Büszke vagyok rád. Próbáljuk meg reggel.
– És jobban érzed magad?
– Igen, remekül érzem magam.
Egész éjjel beszélgettek, mindketten elmesélték egymásnak, a külön töltött időt. A hajnalt ébren várták meg.
– Készen állsz? Most én jövök. Remélem sikerülni fog.
– Biztosan.
Még mielőtt a nap első sugarai felbukkantak volna ÉN előtt minden elsötétül, KicsiÉN pedig visszakapta látását. Tekintete ÉNre vándorolt, már alig várta, hogy ő is megpilllanthassa.
A nap sugarai felbukkantak a horizonton.
– De hiszen te…
– Ennyire szörnyű vagyok?
– Nem, hihetetlen vagy.
KicsiÉN megfogta ÉN kezét és egyre sürgette.
– Csináljuk, mondd el mégegyszer hogy kell. Meg akarom mutatni neked a felkelő napot.
– Csak koncentrálj arra, amit mutatni akarsz nekem….
– és akkor amit én látok, te is látni fogd. Rendben, kezdjük.
KicsiÉn koncentrált és ÉN fejében tényleg megjelent a felkelő nap lenyűgöző látványa. ÉN teste is ellazult majd elgyengült. A nap sugarait érezte a bőrén, testét átjárta a meleg, a látványtól millió darabra hullt és mint ahogy KicsiÉN is érezte, ő is újjászületett.
– Köszönöm, hogy ezt megmutattad Nekem, bár mindig láthatnám.
– Annyiszor mutatom meg neked, ahányszor csak akarok.
– Vigyázz, mert lehet szavadon foglak.
Erre mindketten elnevették magukat. ÉN kinyitotta a szemét, most rajta volt a sor, hogy sötétben legyen, de így hogy KicsiÉN mellette volt, már egyáltalán nem bánta.
– Most már világos van, így meg tudom mutatni amit szerettem volna.
– Már megmutattad a csillagokat, nem az volt az?
– Igazából egy virágot akartam mutatni, aminek itt kell lennie előttünk. Teljesen átlátszó.
KicsiÉN maga elé nézett és meglátta a mindenség leggyönyörűbb virágát. Az összes létező színben pompázott, lenyűgöző látványt nyújtott.
– Nem látok semmilyen átlátszó virágot, de van itt egy másik, egy meseszép. Szerintem ez lesz az, de ez mindenféle színben pompázik.
– Lehetséges, én teljesen átlátszónak láttam, de így is nagyon gyönyörű volt, azért is akartam neked megmutatni.
– Gyere, megmutatom most milyen, lehet éjjel más volt, mint most nappal.
Elhelyezkedtek a virág körül, megfogták egymás kezeit, ezzel egy kört alkotva a virág körül, és abban a pillanatban az elméjük összekapcsolódott. Csodálkozó tekintettel meredtek egymásra, egyre erősebben markolták egymás kezét.
Most már nem csak egymást látták, hanem saját magukat is. KicsiÉN pont olyan átlátszó volt mint a virág éjjel, ÉN pedig olyan színes, mint a virág nappal.
Egyszerre volt nappal és éjjel, a mindenség összes tudása megjelent az elméjükben.
Testük, lelkük összeolvadt. Mindent megértettek.
A következő pillanatban szétváltak. Újból egymás kezét fogták. Körbe néztek a nap abban a pillanatban bukott le és kelt fel a hold. Mindketten láttak már. Egyikük sem volt már sötétben.
Egymásra néztek és mosolyogtak.
Sikerült nekik, még éppen időben.
Most már nincs rám többé szükségük. Békében pihenhetek.
Az ÉNek egyszerre pillantottak a virág felé, de már nem volt sehol.
Mindkettőjük arcán könnycseppek gördültek le. Ők lettek Mimbui istenei.
-
ÉN
Sokadik nap
újra
ÉN meghallotta azt az eget rengető mennydörgést amely egész Mimbuit megrázta majd észrevette a hatalmas esőcseppeket, amik előtte hulltak a földre. A víz ömleni kezdett lefelé mégsem lett vizes. Felnézett de még mindig nem látott semmit csak a sötétséget. Mag előtt azonban látta az esőcseppeket sűrűn potyogni, látta, ahogy egyre több víz gyűlik össze előtte.
Vajon, hogy lehet az, hogy látom a vizet, de minden mást aminek körülötte kéne lennie, abból semmit. Pedig látom, hogy nem egy sima felületre esik, mert valami megtöri a víz felszínét. És felettem is kell lennie valaminek, mert rám nem esik az eső. Már az is furcsa, hogy látom az esőt, lehet végre nekem is sikerül, ami KicsiÉNnek.
ÉN elgondolkodott, majd úgy döntött tesz egy próbát. Belead mindent ami csak tőle telik, és megpróbál figyelni. Felidézte, amiket KicsiÉNtől hallott. Az összes korábbi mondata ott kavargott a fejében.
Leült törökülésben, mély lélegzetet vett majd kifújta a levegőt. Minden idegszála megfeszült. Percek teltek el így, egyenletesen vette a levegőt, figyelt mégse történt semmi.
Ha most itt lenne kicsiÉN biztosan segítene valahogy. Olyan pozitívan tud állni mindenhez. Tele van élettel és vidámsággal és ….Ez az ez lesz az…
ÉN vett újból egy nagy levegőt és megpróbált teljesen ellazulni. Hagyta, hogy átjárja egy kellemes, meleg érzés. Kinyitotta a szemét és meglátta, hogy nincs is teljesen sötét. Az égen apró pontok milliói világítottak felette. Kicsit elmosódottak voltak az igaz, de már nem volt sötétben. ÉN hunyorgott, szemeit hol kinyitotta, hol becsukta. Kellett pár perc míg megszokta. Elkezdett tisztulni a kép. Minél jobban összpontosított, annál tisztábban rajzolódtak ki körülötte a vonalak. ÉN nagyon megörült, de ez a próbálkozás minden erejét kivette. Hirtelen erős fáradtság lett úrrá rajta, majd eszméletlenül feküdt el a fűben.
Napok teltek el így mire felébredt. Ébredés után, pedig a már jól ismert sötétség fogadta. Hatalmas csalódás lett úrrá rajta. Elöntötte a düh és a harag.
– Én próbálkozom miért nem veszed már észre, segíts kérlek.
Örülök, hogy próbálkozol. Gyakorolj tovább, jó úton haladsz.
– Te hallasz engem?
Eddig is hallottalak ÉN, csak Te nem hallottál engem. Sőt egyszer már beszéltünk is.
– Tényleg, de azóta se. Akkor most, hogy hogy sikerült? Nem értem
Nem érted? Nem érzed magadban a változást? Nem tudod mit csináltál másként?
– Igazad van, de érzem. És jobban is érzem magam. De csak egyszer sikerült és most újból csak a sötétség van. Miért nem megy nekem is olyan könnyen mint Neki?
Mert Te más vagy.
– Önző és szívtelen.
Ez nem igaz, de igen, nagyon csúnyán bántál vele.
– Megbocsát nekem?
Nem tudom. Ezt neked kell kiderítened.
– Jól van?
Én azonban erre már nem kapott választ.
KicsiÉN nem volt jól, napról napra egyre gyengébb volt. Már nem az a boldog, vidám KicsiÉN volt, aki az elején. De ezt ÉN nem tudta, és nem is gondolta, hogy tettei és szavai milyen következményekkel jártak.
Valami új érzés fogta el. Erős és fájdalmas. Mégis mintha új erő ébredt volna benne. Leült és azt tette amit a Hang mondott neki. Gyakorolt. ÉN igazán megpróbált figyelni, de nem ment neki könnyen. Minden próbálkozásnál előrébb jutott egy kicsivel. Pár nap elteltével már látta a fákat, az állatokat, látta az erdőt, a tájat. Látta az eget és a csillagokat. Azonban a napot nem sikerült meglátnia. Akár hányszor próbálkozott ahogy az éjszaka véget ért, ő újból sötétségbe került.
De legalább ma már nem ájultam el. Ez is valami.
Hanyadt dőlt a fűben és az éjszakai eget bámulta. A hold bevilágította egész Mimbuit.
A csillagok gyönyörűen ragyogtak felette. Eszébe jutott KicsiÉN és minden ami azóta történt, hogy ide kerültek. Hatalmas könnycseppek gurultak végig az arcán, egészen le füléig, onnan pedig sorra hullottak le fűbe. Fájdalom járta át a testét, és kezdte megérteni, hogy amit érez az nem más mint a bűntudat.
Órák teltek el de ő egy millimétert se mozdult. Mikor végre döntésre jutott kezdett megnyugodni.
ÉN annyira el volt foglalva gondolataival és érzéseivel amik végre felszínre törtek benne, hogy észre se vette, hogy egy gyönyörű, de teljesen áttetsző virág nyílt közvetlenül mellette. Szirmai a fülét kezdték el csiklandozni.
Mi ez? Furcsa, amikor lefeküdtem még nem volt itt. Nem láttam még ilyen virágot. Miért nincs neki színe?
Talán mégis van remény számukra…
-
ÉN
Sokadik nap
Az ÉNek nem tudták, hány nap telt el legutóbbi veszekedésük óta. ÉN továbbra sem látott semmit a nagy sötétségen kívül, így a nappalok és éjszakák váltakozását sem tudta követni. KicsiÉN az első napokban szörnyen rosszul érezte magát, hiányzott neki ÉN és félt is. Számolta az eltelt napokat, de aztán feladta. Beletörődött, hogy ÉN nem fogja keresni többet. A Hangot sem hallotta már.
A napjai gyakorlással teltek, és a sok sok gyakorlásnak hála szinte minden kirajzolódott előtte, napról napra egyre több részletet látott meg. Ez némi örömöt adott neki a nappali fénynél, azonban volt egy kis problÉmája. Akár mennyit gyakorolt, ahogy a nap lement, újból „megvakult”. Éjszaka ugyanis nem látott semmit, ugyan olyan volt mint az első nap. Csak a sötétség. KicsiÉN minden éjszakát végig rettegett. Hiába gyakorolt az éjszaka számára csak üres feketeség maradt.
Kezdte elveszíteni a reményt és nem értette hová tűnt aki korábban és segített neki. Magában csak Hangnak nevezte el. Miért hagyta ő is el.
Az erdő állatai és növényei szerették kicsiÉNt. Próbálták felvidítani, a nyuszik apró fehér virágokból koszorút fontak neki, ugrándozva vitték és tették az ölébe. A madarak a fákon egész nap énekeltek neki, hogy érezze nincs egyedül. A fák is folyton hajladoztak, leveleiket zizegtették, ágaikkal simogatták ha KicsiÉN alattuk sétált el. Azonban egyre magányosabban érezte magát. Gondolataiba merülve sétálgatott amikor egyszer csak reményvesztetten, halkan felkiáltott-Miért hagytál el Te is?
Nem hagytalak el, mindig itt voltam Veled. A fákban, az állatokban, a napfényben. Nyisd ki a szíved…
-Miért hagytál magamra? Miért nem segítesz?
…kérlek
-Mi rosszat tettem?
Nem tettél semmi rosszat! KicsiÉN, nem tettél semmi rosszat. Csak bezártad a szíved. Tudom, hogy fáj amiket ÉN mondott Neked, de engedd hadd fájjon. Ne zárd ki az érzéseid. Segíteni szeretnék.
KicsiÉN ebből semmit nem hallott meg. A szomorúság egyre inkább erőt vett rajta. Napról napra egyre fáradtabb volt.
Az egyik makacs és önző, a másikat meg az érzései uralják. Az idő pedig vészesen pereg. Miért nem tudják kinyitni a szívüket. Segíteni akarok nekik.
Figyeljetek már!Ekkor hatalmas mennydörgés rázta meg Mimbuit. Az ég elsötétült és hatalmas viharfelhők jelentek meg az égen . Az eső óriási cseppekben kezdett el potyogni, majd zuhogni. Az víz órákon keresztül ömlött lefele.
ÉN a veszekedésük óta haraggal a szívében üldögélt vagy sétált. Az első napokban dühös volt KicsiÉNre, dühös volt arra aki ezt tette vele, dühös volt még saját magára is, bár ezt semmiért se ismerte volna be. Rengeteget gondolkodott, nem értett szinte semmit. Miért került egyáltalán ide, hogy juthatna ki innen, a kérdések csak zakatoltak a fejében, de egyikre se talált választ. Végül már nem gondolt rájuk. Átvette helyüket valami egészen más. Saját maga.
Miért vagyok én ilyen? Tényleg önző lennék? Igaza lenne KicsiÉNnek mindenben? Mindenben azért csak nem. Nem vagyok annyira rossz, mint amilyennek beállít. Kizárt dolog. De talán abban igen, hogy gyakorolhattam volna többet is. Próbálkozhattam volna jobban. Hiszen más választásom tényleg nincs.
ÉNben elindult valami változás, még ha nagyon lassan is, de elindult.