6. nap

Újabb nap telt el Mimbuiban, de kicsiÉN még mindig nem találta meg ÉNt, és kezdett érte aggódni, vajon mi lehet vele. Nem adta fel a keresését, csak ment és ment egyre tovább a sűrű erdőben. Élvezte, hogy már látja az eget, a napot, az erdőt és már a benne élő állatokat is sikerült felfedeznie. Mikor elfáradt a keresésében leült és gyakorolt. Gyakorlásának pedig meg is lett az eredménye. Mikor a nap már magasan járt és kipihente magát, újból útnak indult.

Eközben valahol máshol ÉN magában pufogott és mérgelődött. Csak ült egy helyben és azon gondolkodott hogyan fogjon neki a kijutásnak. Nagyon unta már, hogy ebben a feketeségben van napok óta. Mérges volt kicsiÉNre, hogy neki sikerült két napja valami fényt látnia.

Nekem vajon miért nem sikerült? Vagy csak az a dinka képzelődött, biztosan így van. Az nem lehet, hogy ügyesebb legyen nálam. Ki van zárva!

Miközben magában duruzsolt meghallotta kicsiÉN hangját.

-ÉN, ÉN merre vagy? Hova tűntél el úgy? Gyere már elő, híreim vannak.
-Itt vagyok, mit kiabálsz már annyira. Milyen híred van?
-Képzeld sikerült kiderítenem, hogy hol vagyunk.
-Na és mégis hol vagyunk te okostojás?
-Egy erdőben. Tele van hatalmas fákkal és állatokkal. Tegnap reggel már láttam a napfelkeltét viszont mikor eltűnt a nap utána már semmit nem láttam. De ma reggel újra láttam ahogy a nap felkel. Ha láttad volna, gyönyörű volt és olyan jó melegen simogatottak a sugarai. Figyelned kell neked is és akkor együtt nézhetnénk.
És kicsiÉN csak mondta-mondta, hogy mi történt vele az elmúlt két napban. De ÉN egyre dühösebb lett rá és egyszer csak felcsattant élesen.
– Na ne etess már! Tényleg egy erdőben vagyunk? Akkor én mégis miért nem látok ebből semmit? Csak a nagy semmi van körülöttünk, üresség. Nincs se meleg, se napfény.
-De igenis van! Csak te nem hittél nekem, feladtad. Nem gyakoroltál. Én hittem annak a hangnak és gyakoroltam és már láttam is dolgokat. Neked is menne, ha nem lennél ilyen makacs.
-Ne oktass ki engem! Nem is ismersz. Még csak nem is láttuk egymást soha, csak hallottuk egymás hangját. Azt se tudom, hogy nézel ki, vagy, hogy én hogy nézek ki. Honnan tudhatnád mégis akkor, hogy milyen is vagyok?
-Hát lehet a külsőd nem láttam, de hallom ahogy beszélsz meg amiket mondasz. És igenis önfejű és makacs vagy. Nincs türelmed semmihez. És velem is állandóan undok vagy.
-Nem ismersz és kész. Nem tudsz semmit. Kár volt veled szóba állnom!
-Hát jó, akkor hagyj itt megint csak, ahogy szoktad.
-El is megyek, nincs szükségem rád.
-De van, csak nem vallod be magadnak! Beszéltem a hanggal is. Ő kért meg, hogy segítsek Neked és azt is mondta, hogy ez mindkettőnk érdeke.
-Hagyjál! Nem érdekel mit mondasz! És az se amit az a hang mond, akár ki is legyen. Szerintem ő jutatott ide. Nem fogok rá hallgatni. Én jobban tudom nekem mi a jó. És te nem tartozol közéjük.
-Legyen így akkor!
-Soha többé ne keress!
-Nem foglak!
-Helyes! Ég veled!
-Viszlát ÉN!
Mindketten ezzel a lendülettel elindultak ellentétes irányba, csak egy lényeges különbség volt, kicsiÉN tudta, hogy merre tart, látta a célját míg ÉNnek fogalma sem volt róla, merre visz az útja, és mihez kezd ezután.

KicsiÉN

-Sajnálom.

Ne add fel!

-Nem megy, nem tudok neki segíteni. Nem akarja! És én se akarom már.

Nem adhatod fel, vagy mindketten elvesztek!

Könnyekkel a szemében ment tovább, de az utolsó mondatot már nem hallotta. Bezárult a szíve.